7.rész - A Vég Kezdete
7.rész - A Vég Kezdete
Írta: Kiss Zoltán
2017
24 óra a jéghegynek ütközésig!
Sors. Így hívják. Mind ismerjük. Néhányan csak egyszerűen karmának nevezik, de a lényeg ugyanaz. A végzet sorsszerűsége. Sosem tudhatjuk mi lesz holnap, vagy holnapután, vagy azután, egy valami biztos. Élnünk kell! Valamiért itt vagyunk a Földön és a mi dolgunk az, hogy ezt kiderítsük. Bármi áron! Egy nap arra ébredünk majd, hogy nincs tovább és akkor egy dolog jár majd az eszünkben. Bár megtettem volna. Személy szerint az az én célom, hogy mikor eljön ez a pillanat, akkor azt mondhassam: Köszönöm!
A Titanic utasainak fogalma sem volt arról, hogy mi fog velük történni, az az 1500 ember, akik a hajón meghaltak, egyetlen dolgot tehettek, amikor eljött a végzet pillanata, menekülhettek. Nem volt puha meleg ágy, nem volt segítség. Csak egy vas óriás, amit az emberek alól magával vitt az óceán majdnem 4000 méter mélyre.
Austin, aznap este szembesült szerelme édesanyjával. A találkozás meglepő módon korán sem úgy sikerült, ahogy ezt a fiú várta. Molly Brown egy királynő volt. Sokan legalább is így emlegetik. Az 'Elsüllyeszthetetlen Molly Brown' névvel illeti az utókor. Aznap este újból bebizonyította nagylelkűségét. Annak ellenére, hogy voltak gubancok, az este jól zárult. A fiú őszintén félt, hogy szerelme édesanyja nem fogadja majd el származását. Persze tudta azt, hogy Edmond véleményét ez semmiképp nem befolyásolja, szeretett volna jó kapcsolatot ápolni vele.
Azután, hogy Molly bemutatta őt előkelő köröknek, ismét gyomorgörccsel feküdt le aludni. Mindannak ellenére, hogy Edmond feküdt mellette. A reggelt egyből egy megbeszélt találkozással kezdte Anne Richardsonnal, akivel a hajócsavarnál találkoztak napfelkelte előtt. Itt szeretném megemlíteni, hogy Gratulálok, eljutottatok a tragédia napjához, amikor a Titanic utoljára látta felkelni a napot. Április 15-e. Az a nap, ami 1912-ben 1500 emberi történet végére tett pontot.
- Anne, régóta vársz rám?
- Órák óta itt vagyok Austin.
- Mi a baj?
- Semmi, csak, minden olyan bonyolult lett. A nővérem és én... összevesztünk. És David... hát... furcsa a szituáció.
- Elhiszem. Én is érdekes éjszakán vagyok túl. Nem aludtam szinte semmit.
- Molly?
- Nem volt olyan szar mint gondoltam, de most még inkább azt érzem, hogy nem vagyok elég jó Edmondnak. Olyan, mintha amilyen gyorsan megismertem, olyan gyorsan el is veszítettem volna.
- Austin, nézd... nem ígérhetem neked, hogy Edmonddal szállsz le holnap New Yorkban, de ha vele nem is, én biztosan ott leszek veled!
- Köszönöm, Anne! Nélküled biztosan nem csinálnám végig ezt az utat. Pedig... ki hitte volna, hogy itt egy legjobb barátra lelek majd, nem igaz?
- Én tudtam! Éreztem, hogy ez a hajó hatással lesz az életemre. Az életem itt mérföldkőhöz ér. Most már értem hogy miért. Találkoznom kellett veled. Mostantól örökké barátok leszünk! - Mondta gyermeki lelkesedéssel a lány, majd mindketten nevettek.
- Ha veled találkozok, mindig felvidítasz.
- Te is engem. Ez ironikus, tekintve, hogy mindketten depresszióban vagyunk jelenleg. Olyanok vagyunk, mint két különböző pólus, akiknek együtt kell lenniük naponta legalább egyszer.
- Milyen igazad van! Azért óvatosan a mágnesekkel, egy vasból készült hajó végén állunk.
- Austin, tényleg. Már akartam kérdezni valamit. Neked nem furcsa, hogy ilyen őrült gyorsan megyünk? Életemben nem láttam ilyen gyorsan menni egy hajót.
- Most, hogy mondod... Nem is tudom. Lehetséges. De igen, elég érdekes. - Mondta hosszas elmélkedés után a fiú, aki kihajolt a korláton, hogy lássa a felkelő nap fényében, ahogy a víz felcsap a hajónak ütközve,
- Nem szabadna ilyen gyorsan mennünk.
- Miért?
- Nos, tudod, szeretek hallgatózni, és mióta elindultunk Southemptonból, legalább három jéghegyre figyelmeztető jelentést kaptunk, plusz olvastam egy újságban, hogy elrendelték, hogy minden hajónak normál sebesség alatt kell mennie... ehhez képest mi teljes gőzzel megyünk.
- A Titanicon vagyunk, nem tudunk elsüllyedni. Legalább is apám ezt mondta. Mondhatni, ez a hajó védjegye, nem?
- Ne idegeskedj egyből. Na látod? Ez a te bajod? Mindenen stresszelsz, - Mondta nevetve, mire a fiú bólintott majd beleszagolt az óceán friss illatába.
Austin édesapja aznap reggel furcsa ténnyel szembesült. Azután, hogy a hajó újabb jelentést kapott, Edward Navratilt behívta a főnöke az irodájába.
- Uram, hivatott?
- Igen, Ed. Beszélnünk kell valamiről, amit már előre mondom, rettenetesen sajnálok.
- Miről lenne szó?
- Tudja, a fiáról lenne szó.
- Austin? Mi van vele?
- Sajnos azt kell, hogy mondjam, nem csinál titkot a magánéletéből.
- Maga meg miről beszél?
- Tudomásomra jutott, hogy Edmond Brown-al romantikus kapcsolatot folytatnak. Sajnálom, de ez nem egy olyan dolog, amit ez a hajó és a hírneve elbír.
- Most mire célőz?
- Ed, a te és a családod szolgáltatásaira a továbbiakban nem tartunk igényt. A Titanic első útja után szeretném, ha végleg elhagynád a hajót... és... a White Star Line-t is.
- Ezt most nem mondhatja komolyan?
- Ez a helyes döntés. Nem tehetek semmit.
- De ez...
- Kérem, viselje ezt tisztességgel.
- A feleségem most jött ki a gyengélkedőről. Nincs semmink, ezt nem teheti velem. Velünk!
- Megtettem. Sajnálom!
- Ezt még nagyon megbánja, Mr. Ismay! - Mondta Edward, majd elhagyta a helyiséget.
Eljött a reggeli ideje. Edmond és Austin megjelentek az étkezőben és egyből enni is kezdtek. Furcsa fél óra volt. Fogalmuk sem volt arról, hogy közel 13 óra múlva a hajó halálra ítéltetik, az ő életük már így is közeledett a megnevezéshez, méghozzá a kapcsolatuk kapcsán.
Amikor már megkapták a reggelijüket, Edmond felállt és egy szó nélkül elindult. Austin csak figyelte szerelmét, majd szemtanúja volt egy szándékos balesetnek. A fiú nekiment egy csinos fiatal elsőosztályú hölgynek, aki így a fiúra borította a reggelijét. Austinnak az egész teljesen sokkoló volt. Tisztán látta, hogy szerelme szándékosan okozott magának kellemetlen szituációt.
- Istenkém, ne haragudjon! - Mondta a hölgy, majd egyből felkapott egy szalvétát és törölni kezdte Edmond felső testét fedő öltözetét.
- Semmi gond, Kisasszony! - Mondta Edmond, majd flörtölő pillantást vetett a lányra. - Megoldom!
- Hogyan tegyem ezt jóvá? - Kérdezte a hölgy, aki megfogta Edmond kezét.
- Gyere a szobámba... - Suttogta a lány fülébe a fiú a szobaszámmal együtt.
Mondanom sem kell, hogy Austin mindent hallott és rettenetes fájdalom és féltékenység öntötte el. Talán olyat is tett, amit később meg fog bánni.
- Te meg mi a frászt művelsz? - Kérdezte ordítozva a fiú Edmondtól. Legszívesebben meglökte volna a csalfa lányt, de Edmond közbelépett és meglökte a fiút.
- Te meg ki vagy?! Mit képzelsz, hogy idejössz ordibálni? - Austin szóhoz sem jutott, amikor szerelme kimondta ezen szavakat.
- De... én csak...
- Őrség, vezessék ki. Ennek az utasnak semmi joga, hogy itt étkezzen.
- Mit csinálsz, Edmond?
- Még a nevemet is tudod? Őrség...!
- Mi a neve?
- Austin Navratil.
- Magának semmi keresnivalója itt. A másodosztály utasaként.
- Édesapám a hajón dolgozik. Engedélyezték, hogy...
- Többé már nem!
- Tessék?!
- Az apját ma elbocsájtották, most pedig jöjjön. Visszavisszük oda, ahová tartozik. - Mondták az őrök. Anne mindent látott a közelből. Odasétált Edmondhoz és a következőket mondta.
- Undorító vagy! - Szólt halkan, majd barátja után ment.
Austin egész délután sírt. El sem mozdult a hajócsavartól. Anne csak óvatosan mert közelíteni hozzá, amikor utána sietett. Nagyon sajnálta a barátját és azt, hogy Edmond ilyen csúnyán elárulta. A szerelme, akit annyira szeretett. Nagyon sok időbe tellett, míg Austin megbékélt önmagával és az érzelmeivel. Nehezen értette meg, hogy az egész álomkép, ami kialakult a fejében, szertefoszlani látszik.
- Austin!
- Ki az?! - Ripakodott hátra remegő hangon és könnyekkel teli szemmel a fiú. Meglátta Anne-t, majd visszavett a hangsúlyból. - Most nem szeretnék beszélni.
- Nagyon sajnálom ami történt. Edmond...
- ... lejáratott mindenki előtt. Tudtam, hogy hiba engedni az érzéseimnek. - Vágott Anne szavába a fiú.
- De mi a baj?
- Szerinted mi a baj?! Úgy tett, mintha nem is ismerne. Hallhattad. Láthattad. Most ott hempereg azzal a cafkával a lakosztályunkban, amit ráadásul én intéztem. - Ahogy kimondta ezen szavakat új ötlete támadt és a szemében lévő fájdalmat felváltotta egy egészen más érzés. A bosszú.
- Mire készülsz, Austin?! - Kérdezte kissé aggódó hangon a lány. Nem akarta, hogy Austin hibát kövessen el. Főleg azok után, hogy már így is annyi mindent feláldozott a fiúért.
- Befejezem, amit elkezdett. - Mondta, majd elfutott. Ahogy sietett a lakosztályhoz idegesen és ingerülten több embert is fellökött útközben. Anne alig bírta követni mert igazából nem tudta pontosan, hogy melyik lakosztály is az, így végül nyomát vesztette a barátjának, aki viszont hamar célba is ért. Ahogy belépett a szobába meglepetés várta. Edmond a holmiját pakolta.
- Te meg mit csinálsz, Edmond?
- A holmimat szedem össze.
- Miért?
- Austin... kérlek ne szólj egy szót sem.
- Milyen érdekes? Tudod a nevem?
- Félreérted az egészet?
- Mégis mit értek félre, hm?! - Ordítozott a fiú sírva.
- Az egészet értünk tettem.
- Mégis miért?
- Apádat kirúgták. El akartam oszlatni a veled kapcsolatos pletykákat. Inkább legyen olyan férfi, aki a nőket hajkurássza, mint a szeretőd. Persze ezt most csak a pletykákra értem. Austin értsd meg, te vagy a mindenem. Azok után, ami történt. Én veled akarok leszállni.
- Ne haragudj, de ezt már nem tudom elhinni. Kérlek mire visszajövök ne legyél itt! - Ezzel Austin elhagyta a helyiséget és felment a fedélzetre. Út közben találkozott Anne-el.
A délutánt a törökfürdőben töltötték. Austin próbált felülkerekedni a gondjain és a pletykákon, annak ellenére, hogy mindenki megfordult utána. Úgy néztek rá mint egy darab húsra. Undorítónak találta a helyzetet. Anne hiába hozta fel a témát, Austin nem volt hajlandó beszélni Edmondról, így a lánynak kellett intézkednie... David-re hivatkozva útjára indult. Természetesen ezen idő alatt Edmondot kereste, és meg is találta, nem is sejtenéd hol.
- Ha jól tudom itt találkoztatok először. - Szólalt meg a lány, mire Edmond megfordult. Szemei ki voltak sírva. Még egy kis könny is kicsordult, ahogy megfordult.
- Igen, itt... Megváltozott az életem.
- Tudod, hogy butaságot csináltál, ugye?
- De én csak értünk tettem...
- Tudom Edmond. De ezt nem így kellett volna csinálni, nem a tudta nélkül.
- Akkora hülye vagyok.
- Hibáztál. Nagyon nagyot hibáztál. Össze van törve. Hidd el, ha beavattad volna előtte...
- Belement volna? Ugyan már...
- De legalább nem csináltál volna hülyeséget.
- Meg akarom menteni.
- Kitől? Mitől?
- A szüleitől. Az anyjától. Dorothy egy szörnyeteg és ha a pletykák a fülébe jutnak, tönkreteszi Austint. Azt akarom, hogy velem szálljon le. Csak velem.
- Önző vagy!
- Ilyen a szerelem.
- Egyedül sosem kapod vissza?
- Ezt most hogy érted?
- Segíteni fogok neked!
Lassan besötétedett, Austin pedig próbált minden személyes kontaktot kerülni a szüleivel. Legfőképpen az édesapjával. Nem is beszélt vele azóta, hogy megtudta, kirúgták. Elsősorban Anne-t kereste, meg is találta a fordulónál, ahol le lehet menni a fedélzetről a hajócsavar felé.
- Anne... Merre voltál? David?
- Menj a hajócsavarhoz. Az egyik pad alatt találsz majd egy levelet. - Mondta mosolyogva, Austin egy mukkot sem értett az egészből. - Austin, szívem. Nagyon szeret téged. Ezt ne feledd. - Mondta, majd elsétált.
Austin elkezdte megközelíteni a helyszínt. Lement és beleszagolt a hideg és friss éjszakai levegőbe. Rettenetesen lehűlt az idő. Szinte semmit sem lehetett látni.
Talált egy levelet a megadott pad alatt. A következők álltak rajta:
- Anne, régóta vársz rám?
- Órák óta itt vagyok Austin.
- Mi a baj?
- Semmi, csak, minden olyan bonyolult lett. A nővérem és én... összevesztünk. És David... hát... furcsa a szituáció.
- Elhiszem. Én is érdekes éjszakán vagyok túl. Nem aludtam szinte semmit.
- Molly?
- Nem volt olyan szar mint gondoltam, de most még inkább azt érzem, hogy nem vagyok elég jó Edmondnak. Olyan, mintha amilyen gyorsan megismertem, olyan gyorsan el is veszítettem volna.
- Austin, nézd... nem ígérhetem neked, hogy Edmonddal szállsz le holnap New Yorkban, de ha vele nem is, én biztosan ott leszek veled!
- Köszönöm, Anne! Nélküled biztosan nem csinálnám végig ezt az utat. Pedig... ki hitte volna, hogy itt egy legjobb barátra lelek majd, nem igaz?
- Én tudtam! Éreztem, hogy ez a hajó hatással lesz az életemre. Az életem itt mérföldkőhöz ér. Most már értem hogy miért. Találkoznom kellett veled. Mostantól örökké barátok leszünk! - Mondta gyermeki lelkesedéssel a lány, majd mindketten nevettek.
- Ha veled találkozok, mindig felvidítasz.
- Te is engem. Ez ironikus, tekintve, hogy mindketten depresszióban vagyunk jelenleg. Olyanok vagyunk, mint két különböző pólus, akiknek együtt kell lenniük naponta legalább egyszer.
- Milyen igazad van! Azért óvatosan a mágnesekkel, egy vasból készült hajó végén állunk.
- Austin, tényleg. Már akartam kérdezni valamit. Neked nem furcsa, hogy ilyen őrült gyorsan megyünk? Életemben nem láttam ilyen gyorsan menni egy hajót.
- Most, hogy mondod... Nem is tudom. Lehetséges. De igen, elég érdekes. - Mondta hosszas elmélkedés után a fiú, aki kihajolt a korláton, hogy lássa a felkelő nap fényében, ahogy a víz felcsap a hajónak ütközve,
- Nem szabadna ilyen gyorsan mennünk.
- Miért?
- Nos, tudod, szeretek hallgatózni, és mióta elindultunk Southemptonból, legalább három jéghegyre figyelmeztető jelentést kaptunk, plusz olvastam egy újságban, hogy elrendelték, hogy minden hajónak normál sebesség alatt kell mennie... ehhez képest mi teljes gőzzel megyünk.
- A Titanicon vagyunk, nem tudunk elsüllyedni. Legalább is apám ezt mondta. Mondhatni, ez a hajó védjegye, nem?
- Ne idegeskedj egyből. Na látod? Ez a te bajod? Mindenen stresszelsz, - Mondta nevetve, mire a fiú bólintott majd beleszagolt az óceán friss illatába.
Austin édesapja aznap reggel furcsa ténnyel szembesült. Azután, hogy a hajó újabb jelentést kapott, Edward Navratilt behívta a főnöke az irodájába.
- Uram, hivatott?
- Igen, Ed. Beszélnünk kell valamiről, amit már előre mondom, rettenetesen sajnálok.
- Miről lenne szó?
- Tudja, a fiáról lenne szó.
- Austin? Mi van vele?
- Sajnos azt kell, hogy mondjam, nem csinál titkot a magánéletéből.
- Maga meg miről beszél?
- Tudomásomra jutott, hogy Edmond Brown-al romantikus kapcsolatot folytatnak. Sajnálom, de ez nem egy olyan dolog, amit ez a hajó és a hírneve elbír.
- Most mire célőz?
- Ed, a te és a családod szolgáltatásaira a továbbiakban nem tartunk igényt. A Titanic első útja után szeretném, ha végleg elhagynád a hajót... és... a White Star Line-t is.
- Ezt most nem mondhatja komolyan?
- Ez a helyes döntés. Nem tehetek semmit.
- De ez...
- Kérem, viselje ezt tisztességgel.
- A feleségem most jött ki a gyengélkedőről. Nincs semmink, ezt nem teheti velem. Velünk!
- Megtettem. Sajnálom!
- Ezt még nagyon megbánja, Mr. Ismay! - Mondta Edward, majd elhagyta a helyiséget.
Eljött a reggeli ideje. Edmond és Austin megjelentek az étkezőben és egyből enni is kezdtek. Furcsa fél óra volt. Fogalmuk sem volt arról, hogy közel 13 óra múlva a hajó halálra ítéltetik, az ő életük már így is közeledett a megnevezéshez, méghozzá a kapcsolatuk kapcsán.
Amikor már megkapták a reggelijüket, Edmond felállt és egy szó nélkül elindult. Austin csak figyelte szerelmét, majd szemtanúja volt egy szándékos balesetnek. A fiú nekiment egy csinos fiatal elsőosztályú hölgynek, aki így a fiúra borította a reggelijét. Austinnak az egész teljesen sokkoló volt. Tisztán látta, hogy szerelme szándékosan okozott magának kellemetlen szituációt.
- Istenkém, ne haragudjon! - Mondta a hölgy, majd egyből felkapott egy szalvétát és törölni kezdte Edmond felső testét fedő öltözetét.
- Semmi gond, Kisasszony! - Mondta Edmond, majd flörtölő pillantást vetett a lányra. - Megoldom!
- Hogyan tegyem ezt jóvá? - Kérdezte a hölgy, aki megfogta Edmond kezét.
- Gyere a szobámba... - Suttogta a lány fülébe a fiú a szobaszámmal együtt.
Mondanom sem kell, hogy Austin mindent hallott és rettenetes fájdalom és féltékenység öntötte el. Talán olyat is tett, amit később meg fog bánni.
- Te meg mi a frászt művelsz? - Kérdezte ordítozva a fiú Edmondtól. Legszívesebben meglökte volna a csalfa lányt, de Edmond közbelépett és meglökte a fiút.
- Te meg ki vagy?! Mit képzelsz, hogy idejössz ordibálni? - Austin szóhoz sem jutott, amikor szerelme kimondta ezen szavakat.
- De... én csak...
- Őrség, vezessék ki. Ennek az utasnak semmi joga, hogy itt étkezzen.
- Mit csinálsz, Edmond?
- Még a nevemet is tudod? Őrség...!
- Mi a neve?
- Austin Navratil.
- Magának semmi keresnivalója itt. A másodosztály utasaként.
- Édesapám a hajón dolgozik. Engedélyezték, hogy...
- Többé már nem!
- Tessék?!
- Az apját ma elbocsájtották, most pedig jöjjön. Visszavisszük oda, ahová tartozik. - Mondták az őrök. Anne mindent látott a közelből. Odasétált Edmondhoz és a következőket mondta.
- Undorító vagy! - Szólt halkan, majd barátja után ment.
Austin egész délután sírt. El sem mozdult a hajócsavartól. Anne csak óvatosan mert közelíteni hozzá, amikor utána sietett. Nagyon sajnálta a barátját és azt, hogy Edmond ilyen csúnyán elárulta. A szerelme, akit annyira szeretett. Nagyon sok időbe tellett, míg Austin megbékélt önmagával és az érzelmeivel. Nehezen értette meg, hogy az egész álomkép, ami kialakult a fejében, szertefoszlani látszik.
- Austin!
- Ki az?! - Ripakodott hátra remegő hangon és könnyekkel teli szemmel a fiú. Meglátta Anne-t, majd visszavett a hangsúlyból. - Most nem szeretnék beszélni.
- Nagyon sajnálom ami történt. Edmond...
- ... lejáratott mindenki előtt. Tudtam, hogy hiba engedni az érzéseimnek. - Vágott Anne szavába a fiú.
- De mi a baj?
- Szerinted mi a baj?! Úgy tett, mintha nem is ismerne. Hallhattad. Láthattad. Most ott hempereg azzal a cafkával a lakosztályunkban, amit ráadásul én intéztem. - Ahogy kimondta ezen szavakat új ötlete támadt és a szemében lévő fájdalmat felváltotta egy egészen más érzés. A bosszú.
- Mire készülsz, Austin?! - Kérdezte kissé aggódó hangon a lány. Nem akarta, hogy Austin hibát kövessen el. Főleg azok után, hogy már így is annyi mindent feláldozott a fiúért.
- Befejezem, amit elkezdett. - Mondta, majd elfutott. Ahogy sietett a lakosztályhoz idegesen és ingerülten több embert is fellökött útközben. Anne alig bírta követni mert igazából nem tudta pontosan, hogy melyik lakosztály is az, így végül nyomát vesztette a barátjának, aki viszont hamar célba is ért. Ahogy belépett a szobába meglepetés várta. Edmond a holmiját pakolta.
- Te meg mit csinálsz, Edmond?
- A holmimat szedem össze.
- Miért?
- Austin... kérlek ne szólj egy szót sem.
- Milyen érdekes? Tudod a nevem?
- Félreérted az egészet?
- Mégis mit értek félre, hm?! - Ordítozott a fiú sírva.
- Az egészet értünk tettem.
- Mégis miért?
- Apádat kirúgták. El akartam oszlatni a veled kapcsolatos pletykákat. Inkább legyen olyan férfi, aki a nőket hajkurássza, mint a szeretőd. Persze ezt most csak a pletykákra értem. Austin értsd meg, te vagy a mindenem. Azok után, ami történt. Én veled akarok leszállni.
- Ne haragudj, de ezt már nem tudom elhinni. Kérlek mire visszajövök ne legyél itt! - Ezzel Austin elhagyta a helyiséget és felment a fedélzetre. Út közben találkozott Anne-el.
A délutánt a törökfürdőben töltötték. Austin próbált felülkerekedni a gondjain és a pletykákon, annak ellenére, hogy mindenki megfordult utána. Úgy néztek rá mint egy darab húsra. Undorítónak találta a helyzetet. Anne hiába hozta fel a témát, Austin nem volt hajlandó beszélni Edmondról, így a lánynak kellett intézkednie... David-re hivatkozva útjára indult. Természetesen ezen idő alatt Edmondot kereste, és meg is találta, nem is sejtenéd hol.
- Ha jól tudom itt találkoztatok először. - Szólalt meg a lány, mire Edmond megfordult. Szemei ki voltak sírva. Még egy kis könny is kicsordult, ahogy megfordult.
- Igen, itt... Megváltozott az életem.
- Tudod, hogy butaságot csináltál, ugye?
- De én csak értünk tettem...
- Tudom Edmond. De ezt nem így kellett volna csinálni, nem a tudta nélkül.
- Akkora hülye vagyok.
- Hibáztál. Nagyon nagyot hibáztál. Össze van törve. Hidd el, ha beavattad volna előtte...
- Belement volna? Ugyan már...
- De legalább nem csináltál volna hülyeséget.
- Meg akarom menteni.
- Kitől? Mitől?
- A szüleitől. Az anyjától. Dorothy egy szörnyeteg és ha a pletykák a fülébe jutnak, tönkreteszi Austint. Azt akarom, hogy velem szálljon le. Csak velem.
- Önző vagy!
- Ilyen a szerelem.
- Egyedül sosem kapod vissza?
- Ezt most hogy érted?
- Segíteni fogok neked!
Lassan besötétedett, Austin pedig próbált minden személyes kontaktot kerülni a szüleivel. Legfőképpen az édesapjával. Nem is beszélt vele azóta, hogy megtudta, kirúgták. Elsősorban Anne-t kereste, meg is találta a fordulónál, ahol le lehet menni a fedélzetről a hajócsavar felé.
- Anne... Merre voltál? David?
- Menj a hajócsavarhoz. Az egyik pad alatt találsz majd egy levelet. - Mondta mosolyogva, Austin egy mukkot sem értett az egészből. - Austin, szívem. Nagyon szeret téged. Ezt ne feledd. - Mondta, majd elsétált.
Austin elkezdte megközelíteni a helyszínt. Lement és beleszagolt a hideg és friss éjszakai levegőbe. Rettenetesen lehűlt az idő. Szinte semmit sem lehetett látni.
Talált egy levelet a megadott pad alatt. A következők álltak rajta:
Kedves Austin!
Tudom, hogy hibáztam. Megbántottalak. Eldobtalak, de nem állt szándékomban megbántani téged. Kérlek bocsáss meg nekem! Én mindennél jobban szeretlek! Várlak odalent, a közös helyünkön!
Edmond
Austin egy ideig hezitált, hogy elmenjen e, de nem is tudta, hogy mennyi minden múlik majd azon a levélen. Alig két óra volt hátra a jéghegynek ütközésig, de ő erről mit sem sejtett. Úgy döntött lemegy megbeszélni a fiúval a történteket, hiszen mindennek ellenére még mindig szerette és túl sok mindent adott fel érte, hogy csak így elengedje. Fogta a levelet, majd összegyűrte, hogy más ne olvashassa el, majd ahogy megfordult eldobta a korlát felé, hogy azon átrepülve a tengerben legyen a végtelenségé.
Sajnos... ez a terv nem jött össze. Anne a távolból figyelte őket és látta, ahogy Austin elindul egy csapóajtó felé, hogy lemenjen. A levél azonban nem érte el a tengert, ugyanis a korlátról visszapattant. Anne már épp le akart menni, hogy akkor ő maga dobja a tengerbe, de ekkor borzalmas gubancot pillantott meg a tervben. Dorothy volt az, aki Austint egy fal mögött elbújva figyelte. Anne nem akarta, hogy az asszony meglássa, ezért a távolból figyelte. Dorothy elolvasta a levelet, amit Edmond a fiának írt, s ez haraggal töltötte el. A nő mondhatni magán kívüli állapotban nyúlt a zsebében lévő fegyverhez, majd indult el a fia után. Dorothy egy valamit döntött el ebben a pillanatban. Nem fognak belőle hülyét csinálni.
Még két óra volt hátra az ütközésig, de egy valami már biztos volt ebben a pillanatban. A sors döntött. Valaki biztosan nem éri meg az éjfélt. A karma tudta jól, hogy az a pisztoly Dorothy keze által fog elsülni és ez valakinek a halálát okozza majd.
MÉG 2 ÓRA AZ ÜTKÖZÉSIG!
Folytatjuk...
Következő rész:
- 8.rész - Az Álmokért (Befejező rész)
____________________________________________
A történet elérhető immáron Wattpad-en is!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése