1.rész - Nyugvó tenger, mit hátrahagyunk!

TITANIC - A SZAKADÁS
1.rész - Nyugvó tenger, mit hátrahagyunk!
Írta: Kiss Zoltán
2017

  Egy átlagos szerdai napnak indult. Látszatra olyan volt mint az összes többi, ám ez közel sem volt igaz Southampton lakói számára. Ezen a napon indult útjára ugyanis a hatalmas népszerűségnek örvendő álmok hajója, a Titanic.

  Akik ott voltak mind látták. Akik a hajón utaztak mind tudták. Mit is? Azt, hogy egy történelmi esemény részesei lesznek déli tizenkét órakor, amikor is az óceánjáró kihajózik Southampton kikötőjéből. Austin Navratil, történetünk főszereplője azonban irtózott a gondolattól, hogy részt vegyen az úton.

- Austin, a legjobb modorodat vedd elő, amikor belépünk a hajón... Nem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy egy neveletlen gyerek vagy.

- Sem gyerek, sem pedig neveletlen nem vagyok, habár, ezt nem neked köszönhetem... - Válaszolta cinikusan anyjának a fiú.

- Vigyázz a szádra, mert különben...

- Apa, segítek a csomagoknál! - Kiabálta el magát, majd büszkén elszökkent dühöngő anyja mondandója elől.

  Edward Navratil már munkában állt, csupán azért jött ki a kikötőbe, hogy családjának csomagjait a hajóra vitesse. A Navratil család egykor nagy névnek számított, ám ez a hírnév már régóta hanyatlóban volt, mióta családi vállalkozásuk tönkrement. Nem sok lehetőségük maradt, hogy mentsék, amit még lehet, ám a Titanic első útja nagy reményeket adott számukra, hogy Amerikában új életet kezdhetnek. Austinnak volt egy húga, Anastasia, aki alig kettő életévével utazott a hajón.

  Miután a csomagokat a hajóra szállították, és mind a hajón voltak, itt volt az ideje, hogy elfoglalják lakosztályukat a másodosztályon. Déli tizenkét óra. A hajó indulásra készen állt.

  Rengeteg boldog embert lehetett látni akkor a kikötőben. A hajóról mind integettek otthon maradó szeretteiknek, a lent bámészkodók pedig kisebb-nagyobb irigységgel köszöntek el az utasoktól. Miután a hajó majdnem nekiütközött egy jóval kisebbnek, a Titanic eltűnt a messzeségben. Dorothy, Austin édesanyja javasolta, hogy nézzenek körül a hajón, ott is inkább a fedélzeten, hogy kapcsolatokat építsenek és előadhassák, hogy milyen jó dolguk is van. Mint egy iskolai osztálykiránduláson, úgy taktikázott a hölgy, ami Austint hidegen hagyta.

- Miért kell ismerkedni? Miért kell egyáltalán ledugni magunkat mások torkán? Ha már itt vagyunk ezen az istenverte hajón, nem lehetne élvezni.

- Arra van még egy heted, most fontos, hogy az emberek megismerhessenek. Hátha jó lehetőséghez jutunk. Austin, ezek itt mind gazdagok... lehet az egyikük hozzásegítene téged az ügyvédi pályához.

- Már megbeszéltük ezt, anya! Én nem leszek ügyvéd.

- Erről nem te fogsz dönteni! Én tartottalak el téged, vagy te magad, ezen hosszú évek alatt? Gondolod, hogy nem kell meghálálnod valamivel?

- Nem mondhatod meg, hogy hogyan éljek!

- Majd meglátjuk! - Válaszolta Dorothy, Austin pedig elviharzott. Ahogy a hajó elejéből sétált a hajó végébe, egyre lecsillapodtak az érzelmei, ő pedig sikeresen lenyugodott és élvezte az óceán gyönyörű táját. A Titanic legvégére ment, ahol több tíz percig csodálta a vizet, a tájat, melyet maguk mögött hagynak, és mint egy levegőt, kifújta magából az összes fájdalmát. Mindig ezt csinálta, mikor úgy érezte nincs tovább, az óceáni levegő pedig oly annyira nyugtatóan hatott, hogy végre volt valami, ami menedéket nyújtott neki itt is. Tizennyolc éves fiú létére meglehetősen érett volt. Lehet ehhez hozzátartozott a nehéz gyermekkor, amit maga mögött hagyott, vagy ez már egy vele született adottság.

  Este, amikor leszállt az éj, és ő is visszament a lakosztályába készülődni a vacsorára, anyja közölte vele, hogy megismerkedett egy meglehetősen előkelő családdal, és hogy aznap este velük fognak vacsorázni. Képzelhetitek ez mennyire felvillanyozhatta a már így is dühös fiút. Semennyire.

  Miután elkészültek, elindultak az első osztály étterme felé. Keresztül mentek a híres nagy lépcsőn, majd beléptek az étkezőbe.

Új asztalok, új evőeszközök, új minden. Ez fogadta a Navratil családot (természetesen szolgálatban lévő apjuk kivételével). Helyet foglaltak az ismeretlen családnál, majd még el sem kezdődött a vacsora, Dorothy már elkezdte szövögetni a szálakat. Felszolgálták az előételt, ő beszélt a roppantul "sikeres" saját cégről. Érkezett a főétel, beszélt a csodás környékről, ahol Austin is felnőtt. A desszert, vagyis a hab a tortán pedig az ügyvédi karrier volt, amit Dorothy szerint Austin buzgón tervezett beindítani. Ez már több volt a soknál a fiú számára, úgyhogy egy szó nélkül felállt, és elsétált az asztaltól. 

  A fedélzetre vette az irányt, pontosabban oda, ahol délután is levezette a feszültséget a nyugvó tengert bámulva. Tudta, hogy ha nem nyugszik meg olyat tesz, amit még ő maga is megbánhat. Amikor odaért és megfogta a hideg korlátot szeretett volna magabiztos és büszke lenni. De nem volt az. Egyszerre kitörtek belőle az érzelmek és sírni kezdett. Nekidőlt a korlátnak és csak sírt szüntelenül. Hirtelen elmúlt minden bánat a szeméből, mikor egy fiatal férfi hang megszólalt mögötte. 

- Minden rendben? - Kérdezte egy hang, mire Austin szíve kővé dermedt az ijedtségtől.

- Szent isten... - Szólt indulatosan. - Sajnálom... csak eléggé megijesztett.

- Láttalak az előbb... idefelé futni, elég zaklatottnak tűntél. 

- Ezért idáig követtél? Ez kedves!

- Gondoltam, talán akarsz róla beszélni... Én is magam alatt vagyok!

- És mégis miért? Nem tűnsz olyannak, aki tele van problémákkal.

- Persze, végül is csak egy huszonnégy éves férfi vagyok az első osztályról, aki még mindig a családja jól menő vállalkozásának rabja és aki nem tudja valóra váltani az álmait. Ez a hajó nekem olyan, mint egy átok... inkább, mint egy álom.

- Ismerős érzés! - Válaszolt rövid mosollyal az arcán Austin, majd megfordult és bemutatkozott a fiúnak! - Austin Navratil vagyok. És te?

- Edmond Brown. Mondd, kérsz egy cigarettát?

- Elfogadok egyet! - Válaszolta a fiú, aki még soha életében nem szívott el egy szálat sem. Ahogy beleszívott köhögési kényszert érzett, de nagy nehezen sikerült elfojtania magában.

- Első szál, igaz? - Kérdezte nevetve Edmond.

- Ennyire egyértelmű? - Kérdezett vissza a fiú, majd köhögni kezdett...

- Majd beleszoksz! És mi a te álmod, kedves Austin?

- Hogy mi az én álmom? Színész szeretnék lenni, de az anyám nem tűnik túl lelkesnek az ötlettől, hogy enyhén fogalmazzak. 

- Aki így el tudja fojtani magában a köhögést, az biztosan nagyszerű színész lenne!

- Köszönöm! - Nevettek.

- Nekem most mennem kell, de biztosan látjuk még egymást, Austin!

- Így legyen! - Válaszolt a fiú, majd Edmond visszasétált a fedélzetre. Austin, akiben megváltozott valami, ismét a tengerre nézett és a következőket mondta. - Színész leszek!