5.rész - Kisebb katasztrófa

TITANIC - A SZAKADÁS
5.rész - Kisebb Katasztrófa
Írta: Kiss Zoltán
2017

  Elérkezett a negyedik nap. Még 48 óra a katasztrófáig. A Titanic ragyogó napra ébredt. Minden nagyon kellemesnek indult. Reggel egyetlen jelentés sem érkezett jéghegy felől, és az utasok is csodásan érezték magukat. A hajó maga volt a mennyország. Távol voltak mindentől. A problémáktól és a kötelezettségektől. Nem volt más körülöttük, csak az óceán. Ha csak belegondolunk, hogy milyen sokan éltek már át egy ehhez hasonló csodát, hogy egy óceánon úszhatnak át egy hajóval, az egész teljesen biztonságosnak tűnhet, de tudjuk, hogy ez nem mindig igaz. Emberek vagyunk, hibázunk. Hiszen ez is olyan gyönyörű napnak indult.

 Voltak azonban olyanok is, akik nem várták meg a napfelkeltét és már korán reggel, hajnalban felébredtek. Anne és Austin egyre gondolt aznap éjjel. Gondolkozni szerettek volna. Mindketten egyedül szerettek volna lenni egy kicsit és tudták melyik hely erre a legalkalmasabb. Nem számítottak egymásra, csak a hajnali levegőre és a nyugtató Atlanti-óceán látványára.
  Austin, mint minden ideges pillanatában, a hajócsavarhoz ment, hogy megnyugodjon. Nagy volt a csend, hiszen nem sokan keltek fel olyan korán. Becsukta a szemét és mély lélegzetet vett, ahogy az óceánra tekintett. Az esze csak Edmondon és a jövőjén járt. Mi lesz, ha anyja megtudja a titkát? Mi lesz, ha nem fogadja el és tönkreteszi az életét? Színész akar lenni. Austin tudta viszont jól, küzdenie kell az álmaiért. Megpillantja a felkelő napot a távolban. Olyan gyönyörű, ahogy a semmiből csak úgy megjelenik és fénye beteríti az egész eget. Bár minden nap ezzel kelhetne ő is.
- Austin... hát te itt?
- Anne... én csak gondolkozni szerettem volna, nem igazán tudtam aludni.
- Én sem...
- Miért? Csak nincs valami baj?
- Szerelmes vagyok, Austin! - Válaszolta a lány mosollyal az arcán, mikor odasétált a fiúhoz és megfogta a korlátot.
- Kibe?! Ugye nem...?
- Jaj ne hülyéskedj, nem Edmondba. Bár sejtettem, hogy ő rá gondolsz majd.

- Hát... Akkor kibe?
- Akkor találkoztam vele, amikor te a minap találkoztál Edmonddal és elsőnek láttad az üvegfenekű termet.
- Mesélj! Mindent tudni akarok! Ugyanilyen éjszaka volt, mint most. Éjfél körül a fedélzeten sétálgattunk. Mindent tudunk egymásról. Olyan, mintha ezer éve ismerném.
- Akárcsak én és Edmond... Istenem... nem tudom mit kellene tennem. Engedjem el, vagy hagyjak érte hátra mindent?
- Beszéltél vele erről az este?
- Dehogy beszéltem!
- Kellett volna, te is tudod...
- Alig három nap van hátra a New Yorkba érésig, én pedig még mindig itt állok és várok.
- Tudod mit? Még nem késő. Ma majd beszélsz vele erről!
- És mégis hogy hozom szóba?
- Hát, azt még nem tudom, de majd megbeszéljük, most viszont visszafekszek pihenek még egy kicsit mielőtt a nővérem észreveszi hogy eljöttem. Jössz te is?
- Én még maradok egy kicsit! Reggeli után találkozunk! - Mondta a fiú, majd hátat fordított és arcát ismét az óceánnak szegezte. Olyan gyorsan mentek, mint még soha. Csodálatos érzés volt. Ahogy a szél elsuhant mellettük, egyszerre a problémák is tovaszálltak. A víz csapkodása a hajó falához gyönyörű látványt képzett. Sok mindent elmondhatunk egy óceáni hajóútról, de egy biztos. Annál jobb érzés nem fog el sehol máshol, mint mikor érzed az víz friss illatát. Gyönyörű, kék és végtelen, melyet épp maguk mögött hagynak.

 Később Austin hamarabb ment reggelizni a szokásosnál. Fejben már eldöntötte a választ a nagy kérdésre, de szerette volna megbeszélni ezt szerelmével is. Edmonddal a nagy óránál találkoztak és együtt mentek reggelizni, kettesben. Furcsa érzés volt, mert Austin életében először úgy érezte, hogy kötődik valakihez és ami még ennél is fontosabb, tartozott valakihez. Edmond ugyanezt érezte. Austin ha akarta sem tudta volna immáron letagadni érzelmeit, ami édesanyjának is feltűnt. Apja aznap velük reggelizett, illetve hát, Dorothy-val és Anastasia-val.
- Most nézd meg Ed! Ott van azzal a férfival. Kettesben!
- Már megint kezded? Miért baj az, ha barátkozik valakivel?
- Én mondom, ez nem csak szimpla barátság. Ez szerelem!
- Az bizony! - Kiáltott fel a kis Anastasia.
- Ez nevetséges! Csak beszélgetnek, nézz oda! - Mondta az apa védelmezve fiát, miközben néhány asztallal arrébb Austin és Edmond ugyanerről beszélgettek.
- Gondolod, hogy apád titokban tudja tartani ezt az egészet?
- Biztos vagyok benne, de azért jobb vigyázni. - Mondta Austin, majd folytatták az étkezést. - Beszélni szeretnék veled valamiről...
- Miről?
- Gondoltál már arra, hogy mi lesz, ha a hajó eléri New York-ot?
- Sejtettem, hogy egyszer felteszed majd ezt a kérdést...
- Nem velem fogsz leszállni, igaz?
- Nézd, annak ellenére, hogy csak néhány napja ismerlek, szeretnélek még jobban megismerni. Nem akarok elsietni semmit, de úgy érzem, hogy veled akarok lenni! Nem mondtam neked igazat néhány dologban...
- Például?
- Anyám mindent tud!
- Tessék?!
- Austin, nyugodj meg, nem haragszik!
- Mi az, hogy nem haragszik?
- Elfogadta, érted? Úgy szeret engem, ahogy vagyok. Azt akarja, hogy boldog legyek. Meséltem neki rólad is. Szeretne megismerni!
- Hogy... hogy engem?
- Ahogy mondod! - Válaszolta Edmond nevetve.
- Ez... ez csodálatos Edmond! Úristen! - Tört ki örömmámorban Austin, mire legszívesebben megcsókolta volna szerelmét, de már így is elég hangosan beszéltek, úgyhogy türtőztette magát.
- Majd reggeli után a titkos helyünkön... - Mondta kacsintva a fiú.

Reggeli után hamar el is tűntek, ám Dorothy sem volt figyelmetlen. Nem tudta elhinni, amit fia mondott neki. Lehetetlennek tartotta, hogy a tudta nélkül fia ilyen közel került bárkihez is, pusztán beszélgetés céljából. Talán azért volt ennyire magán kívüli állapotban, mert nem azt az igazságot hallotta, amit szeretett volna, de ez egy szülőtől igen szomorú viselkedés. Úgy döntött, ha már senki nem hisz neki, akkor maga deríti ki az igazságot fia és Edmond Brown kapcsolatáról. Austin és Edmond a nagy lépcsőn tartanak le az üvegfenekű terembe, mikor Dorothy hirtelen felbukkan mögöttük. Mikor egy szinttel lentebb érkeznek megjelenik Anne is, aki hamar feltérképezi a terepet. Lekiabál a korlátnál:
- Austin! - Ekkor a fiú feltekint és észreveszi anyját. Dorothy nagyon dühös lesz... Megfordul, majd megáll a lépcső legszélén és ordibálni kezd Anne-el.
- Te! Te tudod igaz? Mondd el! Most! - A nő két kézzel rángatni kezdi a lányt.
- Eresszen el! Hallja? - Kiabálta vissza rettegve, majd meglökte a nőt. Dorothy megbotlott, majd legurult a lépcsőn.

1,5 NAP A TRAGÉDIÁIG!
_________________________
A történet immáron elérhető Wattpad-en is!
Link: https://www.wattpad.com/story/107462723-titanic-a-szakad%C3%A1s