6.rész - Kíváncsiság
6.rész - Kíváncsiság
Írta: Kiss Zoltán
2017
Még mindig a TITANIC tragikus útján járunk. Ez itt még mindig a negyedik nap és a nap első felében meglehetősen felgyűltek az érzelmek, Dorothy Navratil pedig meg is sérült. Mi vezetett idáig? A bizonytalanság? Az bizony. A nőnek szembe kellett néznie fia titkolózásával és ez nagyon feldühítette őt. Mindenki kihoz a sodrából, ha valamit sehogy sem sikerül kiderítenie, akármennyire is próbálkozik. Ott van az a bizonyos érzés, amit mind ismerünk. A kíváncsiság. Az emberiséget számtalanszor bajba sodorta már a kíváncsiság és mégsem tanultunk belőle soha. Hogy miért? Azért, mert ez az emberi létünk része. Néha sikerül kilábalnunk és továbblépnünk a veszteségeken és a sérelmeken, de sajnos van, hogy soha nem múlik el a fájdalom.
- Hol vagyok? - Nyögte ki nehézkesen Dorothy. Az orvosi ébredt fel, ahol a hajó orvosa vizsgálta épp. Nyaka súlyosan megsérült és nem mozdulhatott meg. Nem örült a hírnek, ám tudta, hogy nincs mit tennie, amikor megpróbált megmozdulni és őrjítő fájdalom nyilallt bele a testébe.
- Kérem ne mozduljon... Nem sérült meg súlyosan, de holnap estig itt kell, hogy maradjon!
- Édes istenem! - Nyögte ki ismét hatalmas fájdalommal a hangjában. - A fiamat akarom! Hozza ide a fiamat.
- A fia járt itt, nem erőltethetem neki, hogy maradjon, mint ahogy ez kiderült akkor, amikor önt idehozták.
- Miről beszél?
- A fia látni sem akarja magát.
- Ezt.... ezt nem mondhatja komolyan, biztosan fel van dúlva, mert összevitáztunk.
- Ön rátámadt egy fiatal lányra. Szerencsére nem esett semmi baja a hölgynek és Anne Richardson nem kíván feljelentést tenni. Ám nagyon húzza meg magát, ez csak egy jó tanács. - Mondta komoly tekintettel a doktor, majd kiment és az édesanya ott maradt egyedül. Magányosan.
Austin és szerelme feldúltan a fedélzeten sétálnak. Edmond látszólag higgadtabbnak tűnik, ám Austin arcán semmilyen érzelem nem látható. Az előbbi eseményeknek hirtelen váltak szemtanúivá, hiszen Anne kiáltása volt az, ami miatt észrevették az erőszakos nőt.
- Austin, nyugodj meg! Az édesanyád jobban lesz!
- Nem érdekel jobban lesz e vagy nem... tényleg. Belefáradtam már ebbe az egészbe. Nem akarom ezt tovább csinálni.
- Ezt most hogy érted?
- Apám a hajón dolgozik. El tudna intézni egy külön kabint. Költözzünk oda... te és én!
- Hogy micsoda?
- Tudom, ez őrültség és már csak három nap van addig, amíg New Yorkba érünk, de akkor is. Veled akarok lenni!
- Tulajdonképpen ez nem rossz ötlet, de beszélnünk kell az anyámmal... Ugye tudod?
- Igen, tudom. Remélem tényleg olyan kedves és elfogadó, ahogyan te leírtad.
- Olyan, higgy nekem! Mindenesetre, én már meséltem neki rólad, úgyhogy szerintem nem lesz semmi baj.
- Hát, legyen igazad!
- Nézd, ki jön erre felé.
- Sziasztok!
- Anne, már mindenütt kerestelek! - Mondta aggódóan Austin, amikor meglátta legjobb barátnőjét. Már tényleg mindenhol megnézte, de sehol sem találta a lányt, aki a balesetet követően azonnal eltűnt. Bár beszélt a csendőrtisztekkel, valamint az orvossal, Austinnal nem találkozott azóta, hogy meglökte Dorothyt, aki leesett a lépcsőről.
- Tudom, láttam...
- Akkor miért...?
- Nem mertem a szemedbe nézni... Nem tudtam a szemedbe nézni!
- Ami történt nem a te hibád! - Szólt közbe Edmond, Austin pedig helyeselte, amit a fiú mondott.
- De igen, ez az én hibám. Valami más módot is találhattam volna, hogy megállítsam.
- Annyira feldúlt volt, hogy semmi nem segített volna. Azok után, hogy rángatni kezdett téged, igazán nem tehettél mást. Helyesen cselekedtél... Hidd el!
- Remélem tényleg így van, mert borzalmasan érzem magam...
- Figyelj, gyere el velünk, épp teázni indultunk, hogy megbeszéljük a saját lakosztályba vonulásunkat, gyere velünk... Jót fog tenni!
- Edmondnak igaza van! Gyere, Anne! - Helyeselte Austin is, majd mind elindultak a megbeszélt helyre. Austin és szerelme nem tudták eldönteni először, hogy helyesen cselekednek e, hiszen így nagyon sokan megtudhatják a titkukat, de végül a boldogságot választották, mivel Austinnak esze ágában sem volt visszamenni anyja kabinjába. Anne is lenyugodott a nagy trauma után. A teadélutánt követően a törökfürdőbe ment pihenni. A pár azután, hogy Edward rábólintott tervükre, elfoglalták saját lakosztályukat az első osztályon. Tudniillik, még nagyjából két-három szabad kabin volt a leggazdagabbaknak kialakított részlegen, de nekik teljesen mindegy volt, hogy hova költözhetnek be. (A hajón nem teljes utaskapacitással utazott ezen az úton!) Edward Navratil nem gondolkozott sokat a döntésen, mondhatni kiábrándult feleségéből a történtek után, aki fia példáját követve, szintén nem látogatta meg Dorothy-t. A kis Anastasia biztonságára a hajó egyik hölgy alkalmazottja ügyelt, Ed egyik jó barátja. Természetesen amikor végzett a munkával ő maga volt kislányával. Mindeközben leszállt az éj, a hajó pedig tovább siklott az Atlanti-óceán vizén teljes gőzzel előre.
A vacsorán Molly Brown, Austin Navratil és Edmond Brown együtt ült egy asztalnál. A beszélgetés közel sem úgy zajlott, mint ahogy azt a fiú várta. A vacsora kellemes volt, Molly társasága pedig meglepően szívélyes.
- Szóval, Austin, mit kell tudni rólad, fiam?
- Asszonyom, én...
- Hívj nyugodtan Mollynak! - Mondta nevetve az asszony.
- Molly, ez nekem egyelőre kicsit furcsa, hogy erről ilyen nyíltan beszélhetek, előtted...
- Anyád hogyan vélekedik a dologról? Illetve, tudom hogyan vélekedik, hisz hallottam, hogy hogyan került a gyengélkedőre.
- Hallotta? Honnan? Nem tudtam, hogy ez ilyen nyílt titok...
- Ó nem a ti kapcsolatotokról beszélek, azt csak én sejtettem okozatul. De ha valaki lezuhan a lépcsőn a Titanic első osztályán, az hamar elterjed. Tudod hogy megy ez... pletyka...
- Nem igazán fogadná el. mondhatni még nem mondtam ki előtte, de elég egyértelművé tette, hogy milyen csalódott lenne, ha kiderülne rólam, hogy nem a hölgyekhez vonzódok.
- Ez badarság! Mi mind tudjuk, hogy ez egy új dolog, igaz Edmond? Nekem is kellett egy kis idő míg hozzászoktam a gondolathoz, de szerintem ennek a századnak pont az a lényege, hogy elfogadjuk az újat, és mellőzzük a régit, igaz kisfiam?
- Így van, anya! - Edmond kissé feszültnek tűnt a beszélgetés alatt. Furcsa volt neki, hogy szerelme és anyja ilyen jól elbeszélgetnek.
- Na és, hogy tetszik nektek az új lakosztály?
- Minden nagyon szép, anya. Szerencsénk volt, hogy sikerült első osztályú kabint kifogni.
- Szüleid mit szóltak hozzá, Austin?
- Anyám még nem nagyon tudja, de apám intézte nekünk a kabint és ő rábólintott.
- Az édesapád?
- Igen, ő! A hajón dolgozik. Tiszt. Neki köszönhetjük, hogy itt vagyunk a hajón! - Molly arca hirtelen komolyabb lett. Bár próbált továbbra is a lehető legkedvesebb lenni, kicsit csalódottnak tűnt, hogy fia új párjelöltje nem a legfelsőbb körökbe tartozik.
- Anyám azt szeretné, hogy ügyvéd legyek! London egyik legjobb iskolájába járat, bár, hogy őszintén megvalljam, nem igazán érdekel a pálya. Ebből nagyon sok vitánk is van. Én színész szeretnék lenni.
- Csak ugyan? Austin, tudod az ott ki a szomszéd asztalnál? - Kérdezte suttogva Molly a fiút.
- Nem, Molly.
- Samuel Hudson, Amerika egyik legjobb ügyvédje. Mit szólnál ha bemutatnálak neki? Kicsit beszélgetsz vele és legalább segít megerősíteni a döntésed, miszerint színész leszel.... - Austin gyomra görcsbe rándult, ahogy "anyósa" kimondta ezen szavakat, de úgy volt vele, hogy nem szeretne ellenkezni, így rábólintott a dologra.
MÉG 1 NAP A KATASZTRÓFA NAPJÁIG!
________________________________________
A történet immáron elérhető WATTPAD-en is!
Link: https://www.wattpad.com/story/107462723-titanic-a-szakad%C3%A1s
- Austin, nyugodj meg! Az édesanyád jobban lesz!
- Nem érdekel jobban lesz e vagy nem... tényleg. Belefáradtam már ebbe az egészbe. Nem akarom ezt tovább csinálni.
- Ezt most hogy érted?
- Apám a hajón dolgozik. El tudna intézni egy külön kabint. Költözzünk oda... te és én!
- Hogy micsoda?
- Tudom, ez őrültség és már csak három nap van addig, amíg New Yorkba érünk, de akkor is. Veled akarok lenni!
- Tulajdonképpen ez nem rossz ötlet, de beszélnünk kell az anyámmal... Ugye tudod?
- Igen, tudom. Remélem tényleg olyan kedves és elfogadó, ahogyan te leírtad.
- Olyan, higgy nekem! Mindenesetre, én már meséltem neki rólad, úgyhogy szerintem nem lesz semmi baj.
- Hát, legyen igazad!
- Nézd, ki jön erre felé.
- Sziasztok!
- Anne, már mindenütt kerestelek! - Mondta aggódóan Austin, amikor meglátta legjobb barátnőjét. Már tényleg mindenhol megnézte, de sehol sem találta a lányt, aki a balesetet követően azonnal eltűnt. Bár beszélt a csendőrtisztekkel, valamint az orvossal, Austinnal nem találkozott azóta, hogy meglökte Dorothyt, aki leesett a lépcsőről.
- Tudom, láttam...- Akkor miért...?
- Nem mertem a szemedbe nézni... Nem tudtam a szemedbe nézni!
- Ami történt nem a te hibád! - Szólt közbe Edmond, Austin pedig helyeselte, amit a fiú mondott.
- De igen, ez az én hibám. Valami más módot is találhattam volna, hogy megállítsam.
- Annyira feldúlt volt, hogy semmi nem segített volna. Azok után, hogy rángatni kezdett téged, igazán nem tehettél mást. Helyesen cselekedtél... Hidd el!
- Remélem tényleg így van, mert borzalmasan érzem magam...
- Figyelj, gyere el velünk, épp teázni indultunk, hogy megbeszéljük a saját lakosztályba vonulásunkat, gyere velünk... Jót fog tenni!
- Edmondnak igaza van! Gyere, Anne! - Helyeselte Austin is, majd mind elindultak a megbeszélt helyre. Austin és szerelme nem tudták eldönteni először, hogy helyesen cselekednek e, hiszen így nagyon sokan megtudhatják a titkukat, de végül a boldogságot választották, mivel Austinnak esze ágában sem volt visszamenni anyja kabinjába. Anne is lenyugodott a nagy trauma után. A teadélutánt követően a törökfürdőbe ment pihenni. A pár azután, hogy Edward rábólintott tervükre, elfoglalták saját lakosztályukat az első osztályon. Tudniillik, még nagyjából két-három szabad kabin volt a leggazdagabbaknak kialakított részlegen, de nekik teljesen mindegy volt, hogy hova költözhetnek be. (A hajón nem teljes utaskapacitással utazott ezen az úton!) Edward Navratil nem gondolkozott sokat a döntésen, mondhatni kiábrándult feleségéből a történtek után, aki fia példáját követve, szintén nem látogatta meg Dorothy-t. A kis Anastasia biztonságára a hajó egyik hölgy alkalmazottja ügyelt, Ed egyik jó barátja. Természetesen amikor végzett a munkával ő maga volt kislányával. Mindeközben leszállt az éj, a hajó pedig tovább siklott az Atlanti-óceán vizén teljes gőzzel előre.
- Szóval, Austin, mit kell tudni rólad, fiam?
- Asszonyom, én...
- Hívj nyugodtan Mollynak! - Mondta nevetve az asszony.
- Molly, ez nekem egyelőre kicsit furcsa, hogy erről ilyen nyíltan beszélhetek, előtted...
- Anyád hogyan vélekedik a dologról? Illetve, tudom hogyan vélekedik, hisz hallottam, hogy hogyan került a gyengélkedőre.
- Hallotta? Honnan? Nem tudtam, hogy ez ilyen nyílt titok...
- Ó nem a ti kapcsolatotokról beszélek, azt csak én sejtettem okozatul. De ha valaki lezuhan a lépcsőn a Titanic első osztályán, az hamar elterjed. Tudod hogy megy ez... pletyka...
- Nem igazán fogadná el. mondhatni még nem mondtam ki előtte, de elég egyértelművé tette, hogy milyen csalódott lenne, ha kiderülne rólam, hogy nem a hölgyekhez vonzódok.
- Ez badarság! Mi mind tudjuk, hogy ez egy új dolog, igaz Edmond? Nekem is kellett egy kis idő míg hozzászoktam a gondolathoz, de szerintem ennek a századnak pont az a lényege, hogy elfogadjuk az újat, és mellőzzük a régit, igaz kisfiam?
- Így van, anya! - Edmond kissé feszültnek tűnt a beszélgetés alatt. Furcsa volt neki, hogy szerelme és anyja ilyen jól elbeszélgetnek.
- Na és, hogy tetszik nektek az új lakosztály?
- Minden nagyon szép, anya. Szerencsénk volt, hogy sikerült első osztályú kabint kifogni.
- Szüleid mit szóltak hozzá, Austin?
- Anyám még nem nagyon tudja, de apám intézte nekünk a kabint és ő rábólintott.
- Az édesapád?
- Igen, ő! A hajón dolgozik. Tiszt. Neki köszönhetjük, hogy itt vagyunk a hajón! - Molly arca hirtelen komolyabb lett. Bár próbált továbbra is a lehető legkedvesebb lenni, kicsit csalódottnak tűnt, hogy fia új párjelöltje nem a legfelsőbb körökbe tartozik.
- Anyám azt szeretné, hogy ügyvéd legyek! London egyik legjobb iskolájába járat, bár, hogy őszintén megvalljam, nem igazán érdekel a pálya. Ebből nagyon sok vitánk is van. Én színész szeretnék lenni.
- Csak ugyan? Austin, tudod az ott ki a szomszéd asztalnál? - Kérdezte suttogva Molly a fiút.
- Nem, Molly.
- Samuel Hudson, Amerika egyik legjobb ügyvédje. Mit szólnál ha bemutatnálak neki? Kicsit beszélgetsz vele és legalább segít megerősíteni a döntésed, miszerint színész leszel.... - Austin gyomra görcsbe rándult, ahogy "anyósa" kimondta ezen szavakat, de úgy volt vele, hogy nem szeretne ellenkezni, így rábólintott a dologra.
MÉG 1 NAP A KATASZTRÓFA NAPJÁIG!
________________________________________
A történet immáron elérhető WATTPAD-en is!
Link: https://www.wattpad.com/story/107462723-titanic-a-szakad%C3%A1s
Megjegyzések
Megjegyzés küldése